Rég nem jelentkeztünk már bejegyzéssel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem történt velünk semmi említésre méltó dolog, sőt... Rengeteg a teendőnk, de nem csupán nekem, hanem még Csikasznak is. Ugyan az írás az én feladatom lenne, de mire ott tartunk a mindennapi menetrendben, hogy békésen leülök, előveszem a laptopot, megjelenik Maja, a cica, aki egész nap rendes házi macskához illőn a lakásban alszik, s madárfogásról, cickányokról és gyíkokról csak álmodozik, s csatlakozik a számítógépen megjelenő írás, fotók vagy videók szemléléséhez. Ezen tevékenységével azonban szinte teljesen ellehetetleníti az enyémet, eltakarja a képernyőt, nem érem el a billentyűzetet. Egy darabig küzdök, de hamar feladom, s inkább a cicóval foglalkozom. Mire a macska elalszik, addigra én is, így az írás marad holnapra, majd egy újabb holnapra, s így tovább...

Ma azonban különleges dátum van. Ma van a Sakálok Világnapja, vagyis a World Jackal Day. Így már korán reggel nekiláttam, hogy gondolataimat összefoglaljam eme neves alkalomból...s mire úgy félig-meddig elkészült, egy kis szünet okán bezártam az ablakot, s el is tűnt az egész...

Csikasz idestova két éve lesz, hogy a Falkánk tagjaként velünk él. Érkezésével az egyik célunk az volt, hogy megmutassuk eme faj pozitív oldalát, hogy megismertessük, ma divatos szóval érzékenyítsük az embereket a hazai ragadozó emlősökkel való együttélésre. Szeretnénk segítségével élő testközelből megismertetni az emberekkel a nádi farkasokat, megmutatni, hogy gondolkodhatunk másként is róluk. Felhívjuk a figyelmet annak fontosságára, hogy mielőtt véleményt alkotunk valamiről, vagy döntést hozunk a sorsáról, mennyire fontos az alapos, széleskörű, valós tényeken, vizsgálatokon alapuló kutatás. Egy faj védelmének, vagy éppen az állományszabályozásának legfontosabb megalapozója az átfogó megismerés. 

Tavalyi nemzeti parki programokon kezdődött Csikasz ismeretterjesztő karrierje, vagyis ott voltak az első alkalmak, amikor egy kis létszámú érdeklődő csoport csatlakozhatott sétáinkhoz. Ez kiváló lehetőség volt, hogy szinte természetes közegében megfigyelhessék, megismerhessék, s mindeközben rengeteg információ átadódjon. Számos média megkeresést kaptunk, így szerepelt újságokban (Turista Magazin, Varázslatos Magyarország), TV-ben (TV2 Mokka) és rádióban (Kossuth Rádió, A Hely). Sok fantasztikus fotó készült róla, s Joel Sartore-nak, a  National Geographic fotósának köszönhetően elindult a "világhírnév" felé is...

Az idei esztendőben pedig számos iskolás gyerkőcnek volt már lehetősége egy előadással is egybekötött személyes találkozásra. Így az egyedi élményeknek köszönhetően talán az átadott tudás is jobban megőrződik, hiszen talán nem csak az elmét, hanem a szíveket is rabul ejtette Csikasz. Hozzáteszem, ilyenkor bizonyára érzi ő is az extra figyelmet, mert valódi személyiségét meghazudtolva rendkívül kedves és cuki, jólnevelt oldalát mutatja...

Hiszek annak jelentőségében, hogy a munkánkkal, még ha az oly aprócska láncszem is, de lehetőséget teremtünk egy faj, s vele együtt a természet, az ökológiai rendszerek teljeskörűbb megismeréséhez. Ezáltal, s a személyes pozitív élmények által a védett fajok védelmét, a társadalmi támogatottságát tudjuk növelni.

Íme egyik legkedvesebb videónk a közelmúltból, amely szuper napon, szuper alkalomból készült:

Fotó:  Tüske-Csáky Júlia, Nyári Ádám, Gruber Ágnes

Videó: Petz Ágnes

Már nagyon sok kalandunk elmesélésével vagyok adós. Így év kezdetén azonban úgy döntöttem, hogy az előző esztendő, illetve eddigi közös életünk legnagyobb eseményével kezdem.

A történet valamikor a nyár elején indult. Egy irodai munkával jelentősen terhelt napomon, hogy elkerüljük a kellemetlen következményeket, rövid egészségügyi körre indultam Csikasszal az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság irodaépületét körülölelő kis parkban. Ilyenkor az összes szerencsétlen rózsabokrot és egyéb, a föld síkjából kiálló terepalkotót meg kell szemlélni, s meg kell jelölni... Épp az elmélyült szemlélésnél, illetve szaglálásnál tartottunk valahol a Tourinform Iroda bejáratához közel, amikor az ajtó feltárult és kifelé igyekezett egy család. Sajnos - lassú vagyok, ezt nem tagadhatom - kissé későn észleltem, hogy egy aprócska eb, talán csivava, is van velük. Így nem tudtunk időben távozni, Csikasz átváltozott sárkánnyá. Aggódni nem kell, azért ebben az állapotban is arrébb tudtam vonszolni, s igyekeztem eltűnni, mielőtt maradandó sokk éri a kutyust s netán kisgazdáit is, hogy itt milyen barátságtalan a fogadtatás...

Már csaknem el is feledtem azt a kis találkozást, amikor egy pár nap múlva csörgött a telefon. Épp úton voltunk kolléganőmmel, hogy néhány, veszélyeztetett sorsú gyurgyalag költőtelepet ellenőrizzünk. A színpompás madarak ugyanis homokfalba vájt üregekben költenek. A felhagyott homokbányákba, ahol a költésre még alkalmas homokfalak találhatók, azonban előszeretettel hordanak szemetet, bányásznak illegálisan egy kis homokot, céllövöldének vagy krosszpályának használják, netán méheket telepítenek. Mindez jelentősen veszélyezteti a költések biztonságát, mert vagy zavarják a madarakat, akik így nem mernek etetni, vagy a méhészek esetleg megpróbálják eltávolítani onnét őket, hiszen elfogyasztják olykor, egyéb rovarok mellett, a méheket is. Ezért aztán a fokozottan védett madarak költési idejében gyakrabban ellátogatunk ezekre a helyszínekre. Szóval az egyik bányát elhagyva autóztunk tovább, amikor csörgött a telefon. Ki volt hangosítva, így felvettem. Kiderült, hogy a csivavás család családfője, Buzás Balázs hívott, aki többek között természetfotós. Mikor bemutatkozott, s az azonosításhoz felhozta, hol is futottunk össze, őszintén szólva kezdett bennem meghűlni a vér... Lelki szemeim előtt már láttam a sokkos kiskutyát, aki Csikasszal való találkozás óta rettegésben éli életét, az érte aggódó gyerekeket, s vártam a felháborodott reklamációt, s kezdtem fogalmazni védőbeszédem... De aztán teljesen más volt a valós téma, Az iránt érdeklődött Balázs, hogy készíthetnének-e fotókat Csikaszról. S röviden mesélt Joel Sartore fotósról s gyűjteményéről. A National Geographic világhírű fotósa elhatározta, hogy készít egy fotógyűjteményt a lehető legtöbb fajról készült képekből. Összegyűjti az állatokat, mint Noé a Bárkára. Míg Noé az özönvíz elől menekítette az élőlényeket, addig Joel a fajok kihalásának veszélyére hívja fel a figyelmet. Ezért szerepelnek fotóin nagyon gyakran veszélyeztetett, már csak kis egyedszámban előforduló ritkaságok. Szinte minden modellje azonban fogságban tartott egyed, így a fotózással nem zavarja a természetes állományokat sem.

Mivel még nem volt fotója eme fajról, vagyis az aranysakálról, ránk gondolt. Húúú, ez a hír, a lehetőség aztán engem sokkolt, ha alpárian fogalmaznánk, mondhatnánk, hogy besz...ás. S ez meg is történt, mert úgy tűnik Csikasz is értette a témát, s hasonlóan vélekedett a hírről, mert ő időközben meg is valósította... Szóval miközben kezdtem az első meglepetésből magamhoz térni, ki is takaríthattam a leendő modell kisasszony boxát ott az út szélén leparkolva...

Így kezdődött hát ismerettségünk Buzás Balázzsal, aki Joel Sartore európai fotós turnéjának producere. Később aztán levelezésünk során rengeteget megtudtam a National Geographic projektjéről: The Photo Ark, a fotózásról, az elkészült alkotásokról: Galleries. Az első terv az augusztus volt, de aztán teltek-múltak a hónapok, s én már le is tettem róla, hogy megvalósulhat ez az álom, aztán egyszer csak hívott Balázs. Elkezdődött az időpontok, helyszínek szervezése. S ekkor kezdtem én is rendesen beijedni, hogy a csudába fogjuk ezt megcsinálni. Ez olyan profi állatidomároknak való feladat, akik a filmekben szereplő állatokkal foglalkoznak...De próbáltam a jótanácsot - "Higgy a kutyádban!" szem előtt tartani, s hinni Ércesben és Csikaszban, s a Falkában, hogy együtt megcsináljuk.

Végül a fotós csapat vállalta, hogy eljönnek az Őrségbe, s ez kissé megnyugtatott, mert itt, az Igazgatóság épületében mégis csak otthonosabban mozog Csikasz, különösen a konyha irányában... Sikerült a fotózáshoz a megfelelő háttereket is lefesteni, s egy kis tárgyalót kiüríteni fotós műteremnek.

Persze azért nem aludtam előző éjszaka túl sokat, de tudtam, nem lehetek ideges, mert akkor vége, mindkettő nagyon érzékeny az én hangulatomra. Így aztán segítséget hívtam, a kutyasulis trénerünket és barátnőmet. Egyrészt, hogy Ércest lefoglalja, másrészt, hogy ha ő ott van, én is kevésbé aggódom. Mindent gondosan próbáltam megtervezni, kiküszöbölni annyi "veszélyeztető" tényezőt, amennyit csak lehet. Kigondoltam, ki hol közlekedjen, milyen sorrendben. Felaprítottam vagy fél kiló virslit, Andi hozott gyümölcsöt és volt még némi szárazabb jutifalat is, mert fő a változatosság. Felvértezve mindezzel, a minden mozzanatot videóra rögzítő Alex Crisp kíséretében - illetve egy idő után meg kellett kérjem, hogy inkább előttünk menjen, mert annál gyanúsabb nincs Csikasz számára, mint amikor valaki követ bennünket - bevonultunk a rögtönzött műterembe. Joel és a kis csapat már várt ránk itt, s megkezdődött a munka. Csikasz az elején kicsit tartózkodó volt, de hamar kipécézte magának a kamera mikrofonvédő pamacsát. Minden igyekezetem és figyelmeztetésem ellenére hamar meg is szerezte...de visszaadta, meg még néhányszor újra megszerezte. De túlélte a pamacs a kalandot, és minden egyéb felszerelés is szerencsére. Ez volt a legnagyobb és igazából az egyetlen aggodalmam, hogy a drága felszerelésekben, kamera, lámpa, optika kárt tesz. De szerencsére rendkívül okosan viselkedett, mindent csak kicsit kóstolgatott...Szerintem élvezte, a sok virslit mindenképp...

Nem volt stresszes, sőt a végén, mikor már el is fáradt, jól is lakott, kicsit meg is unta a modellkedést...Szerintem az összes jelenlévő közül én izgultam, aggódtam egyedül... Fantasztikus fotók születtek, s, majd hamarosan, remélem, láthatjuk is őket...Ott helyben meg is nézte a kis csapat az elkészült képeket, nehogy később derüljön ki, hogy valami hiányzik vagy nem úgy sikerült. Aztán rövid kis beszélgetés, pár szavas riport után a fotós csapat tovább indult, hiszen még sok-sok munka várt rájuk. 

S ezzel Csikasz belépett azon élőlények sorába, akik fajuk képviselőiként egy halhatatlan gyűjtemény részesei lehetnek, maradandót alkotva az utókornak. Köszönjük ezt a fantasztikus lehetőséget Joel Sartore fotósnak és csapatának, valamint Buzás Balázsnak! Nagyon büszke voltam és vagyok az én kis sárkányomra! 

Fotók: Joel Sartore, Buzás Balázs, Alex Crisp, Gruber Ágnes

A legutóbbi bejegyzéssel újra indítottuk Csikasz és a Falka kalandjainak bemutatását. Aztán egyre sűrűsödtek a feladatok, s nem is láttam, mikor tudok időt szakítani a folytatásra. A számos macskás teendő mellett kiderült, hogy el kellene mennünk egy értekezletre Szaporcára. Az egyik kedvenc helyünk az Ős-Dráva Látogatóközpont és a Kolokán-ház, így örömmel pakoltam össze az egész bandát és indultunk délre. A szokásos korai kelés mellett megint csak keveset sikerült aludni. Most még az elalvás se jöhetett szóba, mert Csikasz gondoskodott az ébresztésről. Így aztán ebéd után kellemesen jóllakva, a két, elszürcsölt kávé ellenére, rettenetesen fáradtan üldögéltem az értekezleten küzdve az elalvással. Mivel ez kissé kellemetlen lett volna, így az az ötletem támadt, hogy sokkal jobban mutatna, ha rendkívül szorgosnak tűnve, inkább az adminisztratív munka látszatát keltve írással foglalkozom. Így előkaptam a számítógépem és elkezdtem „papírra vetni” a nyári kalandozásink sorát…

Valahol ott hagytuk abba a történetírást, hogy Csikasz egy esztendős lett. Azon kívül, hogy aznap rendkívül jóllakott a rizses virslis tortájából, különösebb változással nem járt e jeles dátum elhagyása...

Május-június az év legeslegmozgalmasabb időszaka a természetvédelemben dolgozók számára. Mondjuk sosem unatkozunk, s az egész év úgy telik el, hogy azt mondogatjuk magunkban, "No, majd a következő hónap talán kicsit nyugisabb lesz." Lesz a csudát. Azonban ez a nyár eleji két hónap a csúcsszezon. Annak ellenére, hogy a leghosszabbak a napok, sose érek a dolgaimnak nemhogy a végére, még a felére sem. S mindehhez itt van Csikasz is. Aki nem csak a napi sétákat, foglalkozást követeli ki magának, hanem akkora sztár is lett, hogy lassan kell egy ügynököt alkalmaznunk, aki megszervezi a szerepléseit... Ez persze jó, hiszen ez az egyik, amiért dolgozunk, hogy ismeretterjesszünk, figyelemfelhívjunk, tájékoztassunk, s mindezt úgy a legkönnyebb, ha szerepelünk. Ezt, mármint a fotókon, vagy kamera előtti szereplést ugyan nem nekem találták ki, de ez az út sok tanulással, fejlődéssel jár mindannyiunknak. Szóval készült újságcikk, TV és rádióriport, jártak nálunk fotósok, de bemutatkoztunk a különböző nemzeti parkos rendezvényeken, sőt még egy busznyi terepgyakorlaton lévő egyetemista előtt is. Legutóbb még a biztosítóm ügyintézője is ki akart jönni házhoz aláíratni a papírokat, mint utóbb bevallotta, csak Csikaszt akarta megnézni...Mind a természetvédelmi munkánk során, mind az otthoni életben sok-sok emberrel találkozunk, s mindenkivel sokat beszélgetünk, mert érdekli őket a téma. Látják Csikaszt, látják a viselkedését, én pedig igyekszem átadni ismereteimet a fajról, s így szépen lassan, emberről emberre sikerül kicsit a szemléletet finomítani. Kicsit abba az irányba tolni, hogy van jobb, okosabb megoldás, hozzáállás, mint a kíméletlen irtása eme őshonos ragadozónak. Csikasz még talán a legzordabb ellenségeit e fajnak is kicsit meglágyítja, mert nem azt a vérengző gyilkost látják végre, akit eddig. S ez a mi küldetésünk, hogy egy új szemüveget adjunk az embereknek, hogy azon át egy kicsit másként lássák a nádi farkasok népét.

Ennyi fennkölt gondolat után azonban térjünk rá a tényekre, mivel is töltötte első életévének betöltése után szorgos napjait ez a kis "fenevad", illetve a Falka. 

Ha már szülinapja volt, kapott hát egy tortát is - a videón látszik, hogy a virsli vonzó illatához mért lelkesedéssel vetette bele magát a falatozásba.

Aztán délután sétáltunk egy fantasztikusan virágos lápréten, ahova már Érces is velünk tarthatott. Így zárult az első esztendő, majd nem pihenve másnap már az épp ekkor virágzó zergeboglár állományfelmérését végeztük. Csikasz felfedezte, hogy az eső elől a rózsabogarak a növények leveleinek fonákán telepedtek meg. Mivel finom csemegének bizonyult ez a gyönyörű fémes zölden csillogó méretes bogár, nádi farkasunk elkezdte szisztematikusan átvizsgálni a növényzetet. S sorra szedegette le őket s ropogtatta el nagy élvezettel.

Legnagyobb ámulatomra a lódarazsakat is levadássza és oly gyorsasággal roppantja szét, hogy nincs esélyük. Olykor még el is fogyasztja őket. A minap egy kisebb darázsfészket mindenestől megevett. 

A május a legcsodálatosabb hónap azok számára az Őrségben, akik a virágokat szeretik. A láprétek rendkívüli színkavalkádban pompáznak ebben az időszakban. Számos védett és fokozottan védett növényfajunk is ekkor bontogatja virágait. Így nem sokat tétlenkedhetünk, hiszen ahogy melegszik az idő, egyre felgyorsulnak az események, egyre gyorsabban nyílnak el a virágok. Utána viszont a termés már nehezen észrevehető, hogy megállapítsuk, hol mennyi egyed található adott réten. A számlálás miatt is és a kaszáláskor fennhagyandó növényzetfoltok, az úgynevezett búvósávok kijelölése miatt is szükséges, hogy virágzásban találjuk a legmeghatározóbb, legértékesebb növényeket. A kaszálás nagyon fontos nem csak a haszonállataink téli takarmányának előállítása miatt, hanem a gyepek változatos, jó természetességű, sok értékes növényt tartalmazó állapotának fenntartása miatt is. Eme bal oldali fotón jól látható a különbség az évente kétszer kaszált és a kaszálatlan terület között. Utóbbi szinte csak idegen gyomokból áll. 

Jártuk így a mezőket, s az erdőket, s hogy a június beköszöntével merre "tévedtünk" még, azt majd a következő bejegyzésben olvashatják a kedves érdeklődők.

A világ körül - egyelőre kicsit túlzónak tűnik a cím, de ki tudja, mit hoz még az élet...de nekivágtunk Európa meghódításának. Ausztria és Erdély után most Bajorország következett. Korábbi külhoni kalandjainkról is részletesen be fogok számolni, de most, aktualitásánál fogva a legutóbbi utazást mesélem el.

Igazából tudományos cikket kellene írnom a vadmacskákról, s részben ez miatt is nem jelentkeztem hosszú időn keresztül. Ma azonban szabadságoltam magam ezen kötelezettség alól, s úgy döntöttem legfrissebb kalandjainkat megosztom az érdeklődőkkel.

Egy évvel ezelőtt már részt vettem az európai vadmacskával foglalkozó szakembereket összefogó csoport találkozóján, amit akkor online tartottak. Akkor határozták el, hogy az idei munka-értekezlet a Nationalpark Bayerischer Wald - vagyis a Bajor-erdő Nemzeti Park területén és szervezésében lesz. Így aztán már jó előre készültünk mi is erre a kirándulásra. Próbáltam mindenfelé és mindenkitől érdeklődni, hogy vajon mik a helyi ottani szabályok, lehet-e és milyen feltételekkel egy nádi farkas társaságában beutazni az országba. A készülődés "örömére" leejtettem a telefonom, amelynek kijelzője legyező alakban szilánkosra törött - pedig por, víz és ütésálló lenne... Szóval kicsit nehézkes volt a rajta megjelenő információ elolvasása, elhatároztuk hát, hogy a hosszú út előtt megpróbáljuk kicseréltetni. Az egyetlen szervizben, amit Budapesten találtunk, vállalták, s bár rendkívül lelkesen ígérték, hogy elkészül, megkapjuk, természetesen több szerencsétlen tényező közrejátszásával végül nem kaptam vissza. Így kénytelen voltam egy selejtes, még telefonálásra is alig alkalmas telefonnal elindulni. Természetesen nem úgy alakultak a felkészülési tevékenységek se, ahogy  terveztem, például vasárnap este 9-kor végeztünk a birkák beoltásával. De végül hétfőn délelőtt elérkezett az idő, hogy a kis Falka minden tagját beszállítsam az autóba és elinduljunk a nagy kalandra.

Mi a helyzet a vadmacskával?
Több mint 50 szakértő találkozik Európa minden tájáról a Bajor-erdei Nemzeti Parkban

Az első mindjárt a telefon volt, amin rosszul indult el a navigáció és az útvonal bemondása helyett csak idegesítő csilingelést produkált, így hamar kilőttük ezt a "segítséget". Természetesen még idehaza megvettük az autópálya matricát, s nagy vagányan, majd kitalálunk mi így is, nekilódultunk Ausztriának. Végül is azt tudtuk, hogy ÉNy-ra tartunk, egy idő után a D betű is feltűnt a táblákon, így azt követtük. Csikasszal reggel egy órát sétáltunk, így szépen pihent a boxban, csakúgy, mint a két mudi. Jöttek sorra az alagutak, egyik hosszabb, mint a másik, és köztük gyönyörködhettünk a hegyekben. Ketten mentünk egy kolléganővel, így kellemesen beszélgettünk, s ő segített a navigálásban, de az útvonaltervező nála sem működött. Így aztán viszonylag váratlanul találtuk magunkat holmi fizetős kapuk előtt, de volt egy zöld sáv, amin a már előre fizetett autósok akadály nélkül haladhattak tova. Én, mint egy érvényes autópálya matrica boldog tulajdonosa vígan haladtam tova eme lehetőségen, s mivel zöld lámpák sora fogadott, nem is aggódtunk. A második hasonló rendszernél azonban pirosan villant a rendszámunk a kijelzőn, így az utolsó pillanatban még éles fordulattal, de a sorompók felé tudtunk kanyarodni, ahol egy kedves nénit választva megtudtam, hogy mit sem ér a matrica itt, csak egy extra jegy megváltásával haladhatunk tovább...Ekkor elgondolkodtunk, hogy vajon mi lehetett a helyzet az előző kapunál, de mivel átjutottunk, gondoltuk, már mindegy, vissza nem megyünk. Nem is kellett, utolértek... Gondoltam még sötétedés előtt megállunk egy pihenőnél, hogy Csikasz és Érces elvégezhessék dolgaikat, s találtam is egy kicsi zöld felülettel rendelkező parkolót, így lehajtottunk a pályáról. Épp sikeresen túlestünk a feladaton Csikasz részéről - ő a legkritikusabb ebben a témában, mert ha kell, a boxban is megoldja, de az senkinek sem kellemes, különösen az autópályán... Szóval épp megnyugodtam, amikor egy autópálya felügyeletes autó érkezett a pihenőbe gyanúsan nézegetve... Ekkor Csikasz miatt kezdtem aggódni, mondom kiszúrják, hogy nem kutya...erre jönnek, hogy az én autóm-e? Nem tudom, hogy ismertek fel, ennyire látszana... No lényeg, hogy menni kellett, s egy kis türelmet kértem, hogy visszategyem a jármű a jószágokat. Épp Csikaszt gyömöszöltem vissza a boxba, amikor megszólal mögöttem valaki: "Aranysakál? Eddig még csak kiterítve láttam, szép!" Ledöbbentem rendesen, hisz egészen majdnem Passauig kellett jönni, hogy végre valaki ne rókának nézze, s ráadásul magyar...De nem volt időm merengeni eme élményen, mert a kedves autópályás úriemberek egy krimibe illő fotót mutogattak, amint áthaladok a zöld sávon, s kérdezték, hogy elismerem-e, én voltam. Nem túl előnyös fotó készült rólam, de a rendszám stimmelt, hova tagadjam. Életem legdrágább fotója lett, 120 Euróba került, hiába mentegetőztem és a képet még meg se kaptam... Pedig már csak alig 10 km-re voltunk a német határtól, ha nem állunk meg, simán meglépünk előlük. Mondjuk akkor még drágább lett volna az itthoni postával megkapván. Ezt követően igyekeztünk gyorsan tovább is állni, mielőtt még valamiért "elfognak" bennünket. Oly gyorsra sikerült a távozás, hogy a történet elején a hátsó kerékhez nagy sietve csak lehajított kis zacsit, amely Csikasz produktumát tartalmazta, lazán ott felejtettem, s ahogy magamat ismerem, még át is hajtottam rajta...Így rendesen nyomot hagytunk abban a pihenőben. De mivel autópályán haladtunk, ráadásul már csak a határátkelő volt előttünk, nem volt esélyünk visszamenni...

Száguldottunk hát tovább úti célunk felé..Az előzmények nyomán azonban már nem voltunk túl nyugodtak, mikor a német autópályára érve nem tudtuk kideríteni, hogy most mi is a matricával a helyzet. Aztán ismét sorompó, ellenőrzés. Tudtam, hogy minket ki fognak venni a sorból, már előre készültem a mudik harsány reklamációjára, hogy hogyan merészelik, s ennek nyomán a biztos átvizsgálásra, magyarázkodásra, kik is vagyunk... Átsuhant a gondolat, hogy legalább a matricát megkérdezzük, de a lendület tovább is vitte eme ötletet, mert a gépfegyveres rendőr nagyon csúnyán nézett, s mivel a kedvesebb hölgy társa meggondolta magát és mégis tova engedett, rájöttem, hogy nem ez a megfelelő alkalom az informálódásra. Haladtunk hát tovább, láttuk a Dunát és Passau gyönyörű városát majd észak felé vettük az irányt. Két kérdést ismételgettem, vajon itt mennyivel lehet menni, és kell-e matrica. Végül megérkeztünk a konferencia helyszínére, ahol csodás környezet, szuper ösvények és rengeteg fantasztikus látnivaló fogadott bennünket. Mivel rendes telefonom nem volt, így csak néhány vacak fotót készítettem, de itt akad néhány: Natiponalparkzentrum Lusen. Az egész Falka nagyon élvezte a sétákat. Voltak olyan konferencia résztvevők, akikkel már első este összefutottunk, megjegyezték, hogy "Nahát, aranysakál pórázon?" Majd továbbmentek. Aztán másnap világosban csodálkoztak igazán rá, hogy "Tényleg valódi?" Olyannyira az volt, hogy a úriember ujjait, miután lelkesen és csalogatóan lóbálta Csikasz orra előtt, az kicsit be is kapta...nem harapta meg, de tudatta, hogy ő teljesen valódi. Nem reklámoztuk ottlétét, de azért terjedt a pletyka, s néhányan időnként megcsodálták. Népszerűsége továbbra is töretlen. Szerencsére nagyon ügyesen viselkedett, mindenkit levett a lábáról - no nem szó szerint, bár arra is képes - s bemutatta, milyen kis hízelgős tud lenni. A sok izgalmas sétának köszönhetően nagyon jól viselte a Falka a négy napos utazást. Egy-két izgalmas helyzet azért akadt. A parkban egyszer egy német vizsla rohangált szabadon, látható gazda nélkül, gondolom a korábbi szagnyomunkat követve (mi még csak épp kiszálltunk a kocsiból). De nem vett észre, s így másfelé indulva nem is találkoztunk vele. Egyik hajnali séta alkalmával két legelővel távolabb szerintem farkast láttam. A sziluett és a mozgás legalább is olyan volt. Aggódtam ezért, hogy esetleg mégis kutya, s ezért inkább csak a kocsi közelében maradtunk. Mert a farkas nem, de a kutya nagy eséllyel megtámadott volna bennünket, ha a közelben lakik, s észrevesz.

Utolsó nap a kirándulásra szabadságoltam magam pár órára a Falkától és fantasztikusat túráztunk a nemzeti park egyik legmagasabb csúcsára, s még a cseh Sumava Nemzeti Park területén is jártunk. Eleinte még bántott kicsit, hogy nem vittem magammal Csikaszt és Ércest, de a helyszínt, környezetet látva jól döntöttem, tuti kitiltottak volna minket onnét örökre, mert a tőzegmohás, áfonyával szegélyezett kis ösvényen Csikasz örült rohangálása elég nagy kalamajkát okozott volna, s a siketfajd kíméleti területen se sok előnnyel járt volna a jelenléte, így ők a kocsiban és pedig a túrát és tájat élvezve aktívan pihentem. 

Elérkezett a búcsú, de ha minden jól megy, nem örökre, mert sok látni és tapasztalni való akad még számunkra, így ha tehetjük, visszatérünk.

Fantasztikus szállásunk is volt, mindenkinek csak ajánlom, ha ezt az amúgy innét pont akkora távolságra lévő nemzeti parkot, mint a Hortobágy, meg szeretné nézni: Gästehaus Schreiner. Szívesen maradtunk volna még, de az itthon maradott jószágoknak ennyi fért bele, így egy kiadós séta után útnak indultunk hazafelé. Fizettünk útdíjat minden kapunál, de meg se álltunk hazáig, nehogy megint "elfogjanak" bennünket. 

Fotók: Pósa Patrícia, Gruber Ágnes

Talán órára pontosan 1 évvel ezelőtt, egy több, mint 5 órás, egyben levezetett út után megérkeztünk Szarvasra a Körösvölgyi Állatparkba. Két nagyon kedves munkatárs fogadott, akik a kipakolás, rövid egyeztetés után  körbevittek a vadasparkban, s bemutatták ottani kedvenceiket. A korai kelés és a hosszú út után jó volt kicsit lazítani, beszélgetni, tapasztalatokat cserélni, bár az izgalom és az előttem álló, sorsfordító találkozás minden aggodalma és öröme azért végig ott lebegett előttem. Vártam is már nagyon, de bevallom őszintén, féltem is. Tudtam, hogy nem kis feladat, amire vállalkoztam, s tudtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy teljesítsem a rám váró kihívásokat s megoldjam a problémákat, de nem tudtam, hogy sikerül-e. S mikor elérkezett az idő, s előkerült a három csöppség, nem volt könnyű a választás sem. "Talán kissé sötétebb árnyalatú a bundája." - mondtam akkor - de valójában teljesen egyformák voltak, de valamire kellett fogni. Így lett ő...s fogtam, s csak néztem ezt az igazán csöpp jószágot, aki megváltoztatta az életünket...s ekkor kezdtem igazán aggódni, hogy fogom egyáltalán életben tartani...Nem fázik? Jó-e a tejpótló? Elég meleg vagy nem túl forró a kaja? Eleget evett? Mennyit alszik? Mikor etessem? Hogy fog üríteni? Aztán beraktam a kocsiba és megkezdtük az utazást. Az utat, amelyen már azon a napon is elég sok akadályt kellett leküzdenünk és amely utazás azóta is tart, amelyen néha nagyon egyedül voltam a gondokkal, de amelyen sok baráti segítséget is kaptam, az utat amely sok kihívással, sok kérdéssel, sok feladattal, de sok új ismerettel és tudással magamról, a világról és a csikaszokról, és sok új baráttal és ismerőssel járt, s amely út remélem még nagyon-nagyon sokáig tart... S íme, néhány fotó az első évünkből:

Folyt. köv.....

Fotók: Urbancsók Éva, Ludnai Tünde, Tompa László, Molnár Rudolf, Tóth Andrea, Peter Gerngross, Cornelia és               Adi Niemetz, Gruber Ágnes

Most a legszebb az őrségi erdő. Legalábbis az én számomra. Szememben a frissen kibomlott bükk levél zöldje a legcsodásabb zöld... De a kis magoncok is az élet csodái. Itt a kedvenc fotóm: 

Lassacskán bontják a leveleiket a gyümölcsfa oltványaink is. Mint az utóbbi években már hagyománnyá vált, idén is volt oltónap Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe körül, nálunk március 19-én. Most a csákánydoroszlói Vízi Vándor Látogatóközpont adott otthont a rendezvénynek. Ha már így is - úgy is ott voltunk, kihasználtam a lehetőséget, hogy vásároltam néhány vadalma alanyt, s a szakemberekkel beoltattam az otthonról hozott boralma oltóvesszőkkel. Az öreg, hagyományos fajtájú fámat ugyanis a birkáim néhány nap alatt lekérgezték, s így sajnos halálra ítélték. Persze, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s néhány más ősi fajtát is kikerestem a számtalan, szebbnél szebb, vagy épp különlegesebb nevekből, s vittem haza oltóvesszőt, hogy a gyümölcsösömet színesítsem. No és persze nem utolsósorban azért is, hogy legyen sok finom gyümölcsünk, mert Csikasz azt nagyon-nagyon szereti. Kedvence a sárgabarack, így az öreg fáról is próbáltam oltatni, hogy legyen utánpótlás.  Az Őrségi Nemzeti Park megalakulásával nem csak a természeti értékek, hanem a hagyományos tájhasználat, a különböző tájfajták, a gazdálkodás, a népi építészet, a kultúra megőrzése mellett is elkötelezték magukat a természetvédők. Így fontos szerep jut az ősi, hagyományos gyümölcsfajták megőrzésének is. Létesült egy gyűjtemény, a Csörgőalma Gyümölcsöskert, s készült több ismeretterjesztő kiadvány is, felmérések, leírások a fellelhető fajtákról, bemutató kertekről, s sok kollégánk, köztük jómagam is igyekszik saját és ismerettségi, rokonsági kertekben is terjeszteni, megőrizni eme nagyon értékes és ízletes, egészséges gyümölcsöket szolgáltató fákat. Akit érdekel e téma, vagy a gyümölcsfák, azoknak ajánlom a kertünket, illetve itt olvashat többet: https://gocsejta.hu/index.php/47-gyuemoelcsfajtaink

Természetesen Csikasz és Érces is velem tartott, s bár az idő nagy részében a kocsiban horpasztottak, azért néhány rövidebb sétát megejtettünk. Érces a látogatók körében a mudit, mint magyar kutyafajtát népszerűsítette impozáns megjelenésével, Csikasz pedig egy elpusztult citromsármány megtalálásával hívta fel a figyelmünket, hogy a csónakház déli ablakaira még kell néhány ragadozómadár sziluettet ragasztanunk, mert a tükröződő üvegfelület azt a hatást kelti a kis madarak számára, hogy tova tudnak repülni, de közben nekicsapódnak a kemény felületnek. Ha túl nagy lendülettel érkeznek, az ütközés sajnos halálos is lehet. Ezért jók a függönyök, vagy a matricák, illetve szinte a legtöbb ablakdísz, mert észlelhetővé teszik az üveget.

Aki régebb óta követi történeteinket, annak már bizonyára feltűnt, hogy gyakran vesszük utunkat valamelyik nagy fa matuzsálem felé, vagy fotózom Csikaszt valamely termetes tölgy, bükk tövében vagy épp kidőlt monumentális fatörzsön. Nem csak szépségük, méreteik, koruk varázsol el bennünket, hanem a természet számára is rendkívül fontos alkotóelemei az erdőknek ezen öreg fák, hiszen rengeteg más élőlénynek adnak otthont, táplálkozó vagy épp búvóhelyet. Még akár a vadmacskáknak is...

Szerencsére akadnak még sokan mások is ilyesfajta lelkesedéssel a faóriások és védelmük iránt. A közelmúltban is így jutottunk el három hatalmas öreg kocsányos tölgyhöz, amiket eddig nem ismertünk, pedig pár száz méterre járunk tőlük nap, mint nap, csak épp "megbújtak" a szemünk elől... Csikasz is szereti a hatalmas törzseket átvizsgálni, hiszen mindig akad egy érdekes üreg, egy fura bogár, vagy egyéb felfedezni való... A tölgyek pontos helyének rögzítése után teljesen más terepre vettük az irányt. Egy kavicsbányát kellett bejárnunk, hogy ellenőrizzük, van-e gyurgyalagok költésére utaló üreg, várhat-e a madarak megjelenése az április végi, május elejei időszakban. Természetesen itt is rengeteg izgalmas szag, nyom, ürülék és rovarok garmadája kötötte le nádi farkasunk figyelmét, nehéz is volt rávennem, hogy haladjon velünk, s főként, hogy abba az irányba, amerre mi szeretnénk. Aztán a csúcs a kis tavacska volt. Az élet már elkezdett itt megtelepedni, néhány nedvességkedvelő növény és a kétéltűek is felfedezték a nemrégiben létesült kis élőhelyet. Számos béka petecsomót találtunk. Ezek nagyon tetszettek is Csikasznak...túlságosan is. Alig tudtam lebeszélni, vagyis elrángatni a víz széléből, hogy ne fogyassza el az épp kikelés előtt álló petéket... Így kissé elkeseredetten, de a partól szemlélte csak a vízi világot.

Csikaszt, illetve az ő társaságában bármiféle fotót készíteni rendkívül nagy kihívás. Ő maga is állandó mozgásban van, ha meg is áll egy rövid időre, midőn exponál a fényképezőgép, addigra bizonyára mozdul. Így nagyon kevés jó kép készülhet. Húsvétkor családlátogatás okán Veszprém környékén jártunk, s mivel Csikaszt a társaság kevésbé köti le, illetve fárasztja el, így egy hosszabb sétára is indultunk. Szeretem ezeket az alkalmakat, mert a "kutyasétáltatás" mellett szuper botanikai körtúra. Már csak fotózni nem sikerül, mert amint lehajolok, hogy egy apróbb virágot lefotózzak, természetesen Csikasznak is, Ércesnek is meg kell azonnal nézni. Ez aztán azt eredményezi, hogy fotózás helyett mentőakciót hajtok végre, nehogy letapossák. Ha meg úgy döntök, hogy oké, akkor legyenek ők is a fotón, akkor meg szándékosan szabotálják... Így továbbadni nem tudom, de számomra csodás élmény...

Áprilisban rengeteget utaztunk. Jártunk továbbképzésen a Magyar Államkincstárnál - itt a parkolóban kivitelezett sétánk elég nagy feltűnést keltett a dolgozók körében, s végül a másfél órás séta végén azt vettem észre, hogy szinte elment a hangom, mert megállás nélkül beszéltem. Mindig volt körülöttünk 5-10 ember, akik záporoztak a kérdéseikkel, s miközben Csikaszra is figyeltem, próbáltam értelmes válaszokat adni. Így nem csak Csikasz, hanem magam is jól elfáradtam...

Jártunk aztán az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Etológia Tanszékén is. Egy gyerekkori álom valósult meg ezzel számomra, ha nem is teljesen úgy, ahogy terveztem. Etológusnak szerettem volna tanulni, csak aztán másfelé vitt az út. De most a vadmacskák és a csikaszok kutatása kapcsán végül mégis eljutottam ezekre a folyosókra. Csikasz ugyan csak a parkolóban sétált, de még az is lehet, hogy egyszer ő is felkísér...

Majd utunkat ismét a déli országrész irányába vettük, s egy veszettség oltás erejéig meglátogattuk a kedvenc szegedi állatorvosainkat és asszisztenseinket is...Most sokkal zökkenőmentesebb volt az út is, a megérkezés is, mint a legutóbbi alkalommal... a box is tiszta maradt, Csikasz is... még csodás virágos fotók is készültek...Jártunk a Mélyponton, az ország legalacsonyabb pontján is. Elég elhagyatottnak tűnt. Sétáltunk a Tisza töltésén és rohangáltunk a töltés oldalában. Még a felettünk több kört megtevő repülőgép is csak Ércest zavarta kissé, Csikasz fel se vette, hogy egy hatalmas zúgó "madár" száll el felettünk...

Azért nem csak a távoli tájakon kalandoztunk, hanem jártuk szorgalmasan az őrségi erdőket, réteket is. Ellenőriztünk fakitermeléseket és sajnos nem mindenütt találtuk rendjén a dolgokat. Egy-két helyen, sajnos még mindig, ottfelejtődik a szemét. Néhányan úgy vélik, ha az üres fém dobozokat a tűzbe dobják, akkor az úgy jó lesz. Tévednek, mert éppúgy ott marad hosszú-hosszú évekre szemétként.

Arról, hogy az egyre inkább virágba boruló réteken járva milyen szépségeket láttunk, azonban majd csak a következő bejegyzésben mesélek...

Ha valaki ismer védelemre érdemes, idős, böhöncös, odvas fát, bíztatom rá, vegyen rész most meghirdetett akciónkban!

 Fotók: Orsy Éva, Gruber Ágnes

... vizet áraszt... No ha azt még éppen nem is, vagy csak kissé, de esett bőséggel az utóbbi hetekben. Azonban sem az eső és a közlekedést mindenütt nehezítő sár, sem a metszően hideg szél nem tántorított el bennünket a túráktól, a terepi munkától, hiszen dolog akad mindig bőven, s itt ritkán lehet Pató Pál úr szavait idézni, hogy "Ej, ráérünk arra még...". Ha nyílnak a virágok, akkor menni kell és megszámolni, mert a sakktábla mintás kockás liliomokat még legszebb pompájukban is nehéz észrevenni a szedresebb, bozótosabb vagy épp magasabb fű között. Ha elnyílnak a virágok és a szorgos beporzó rovarok, kiknek csalogatására az egész cicoma készült, elvégezték dolgukat, akkor azt követően már nem szeretnének feltűnni, hisz az értékes termést inkább rejtegetni kell. S a kíváncsi szemek elől elrejtőznek. De lelkes kis csapatunk mindent megtett, hogy felderítsük a - sajnos háromévente szinte a felére csökkenő - állományt. Törtettünk szedresben, gázoltunk fél lábszárig érő vízben, lestük a térképet, hogy kis csatárláncunk nagyjából egyenes vonalban haladjon. Ide kivételesen nem Csikasz, hanem Rozi kísért el. Könnyebb is volt számomra a rövid pórázt kezelni a szedres bozótban, mind Csikaszét bogozni. Rozika a virágokra is jobban tudott vigyázni, s a fontos "leletet" is könnyebb volt vele megnézni, vagy tőle megszerezni, mint a kis nádi farkastól. Találtunk egy sünbőrt és egy koponyát. Ez azért érdekes, mert csak egyetlen élőlény hagyja maga után ezt a nyomot, mégpedig az uhu, hazánk legnagyobb bagolyfaja.

Rozinak második alkalommal is szerencséje volt a csodás liliomok között velünk sétálni. A Természetvédelmi Őrszolgálat munkáját Polgári Természetőrök segítik. Lelkes önkéntes természetbarát csapatunknak 3 évente szervezünk egy ismeretterjesztő, csapatépítő továbbképzést, amelynek során az idén a mesébe illő büksi rétekre s földvárhoz kalauzoltuk el őket. A legtöbben kutyával érkeztek, így Csikasz végül a kocsiban bosszankodott, Rozi pedig a magyar fajták "felvonultatását" ékesítette.

De Csikasz sem maradt le a látványról, mert egy harmadik alkalommal őt vittem, így mind a liliomokat (mind megúszta), mind a földvárat (ezt sem ásta tovább, hiszen az már ott illegális kincskeresésnek számítana) megcsodálhattuk közösen. Persze nádi farkasunk sokkal inkább élvezte a látványnál, hogy fel-le lehet száguldozni. Aminek én mindig külön örülök, mert reménykedem, ilyenkor kicsit jobban elfárad...

https://youtube.com/shorts/hS8E94lKmZQ

A tavaszi szél nem csak a vizeket borzolja, hanem a sok-sok természetbe szórt szemetet is fújja. Ez az időszak az intenzívebb szemétszedés ideje is nálunk. Egész éven át végezzük ezt a feladatot, de ilyenkor több, lakosságot, önkénteseket megmozgató akciót is szervezünk. Egy ilyen szombati napon csatlakoztunk mi is Csikasszal a szorgoskodók csapatához. Őriszentpéter és környékének megtisztítása, vagy legalábbis azon állapot felé haladás volt a cél. Mivel mi sokkal otthonosabban mozgunk külterületen, így egy kedves házaspárral alkottunk csapatot s egy kis facsoport megtisztítását kaptuk feladatul a szervező kollégától. Ilyenkor, mielőtt a bokrok, fák lombja kiserken, vagy a fű megnő, sokkal könnyebb észrevenni a bozótos alján bujkáló, oda nem való dolgokat. De első ránézésre nem gondoltuk volna, hogy kétszer megpúpozzuk a Toyota platóját. A sok év szolgálat alatt láttam már ezt-azt, de még mindig megdöbbenten állok előtte, hogy mi mindent képesek egyesek kihurcolni az erdőbe, rét-szélre és bedobni az árokba. S minden darab befért volna a kukákba... De most már egy része a lelkes önkénteseknek köszönhetően, a megfelelő helyre került, s nem veszélyezteti a környezet és az élőlények épségét.

Utolsó bejegyzésünk óta egy jelentős esemény történt Csikasz életében - azon kívül, hogy időközben felnőtté vált - elejtette első zsákmányát. Mielőtt egy szarvasbika képét körvonalazná a kedves olvasó, gyorsan megnyugtatok mindenkit, hogy a nevezett élőlény egy pirókegér volt. Sajnos magát a megfogás folyamatát nem tudtam rögzíteni, mert az csak egy ugrás és a fűben matatás volt, s mire a telefonomat előkotortam és beélesítettem, már csak a játék maradt. Az elfogyasztást - ha egyáltalán akarta volna - nem mertem megengedni, mert az egér "társa" 1 méterre tőlünk csak nagy nehezen volt hajlandó elmenekülni, arra gyanakodtam, hogy esetleg rágcsálómérget fogyaszthattak. Sajnos a nem megfelelően kihelyezett, vagyis nem a járatokba dugott és földdel lezárt méreg és így a felszínen könnyű prédaként kóválygó egyedek komoly veszélyt jelentenek a ragadozóknak. Számos védett, sőt fokozottan védett "egérfogyasztó" mérgeződhet meg ezen zsákmányok összegyűjtésével. Akár ragadozómadaraink, baglyok, de akár a vadmacska vagy a molnárgörény is áldozatává válhat eme gondatlanságnak. Pedig csak pont azt végeznék, amit az emberek is el szeretnének érni drága pénzen vett mérgek kirakásával, vagyis pusztítják a rágcsálókat. Mindenkinek sokkal kedvezőbb volna, ha ezen természetes pocok és egérirtókra bíznánk inkább a dolgot, s kiülőhelyek, költőládák kihelyezésére költenék inkább a pénzt.

S, ha már szóba került a kedvenc vadmacskánk, akkor itt mesélem, el, hogy nagyon kedves osztrák vendégeink voltak, akik a szomszédos területeken kezdtek a faj felderítésébe, s átugrottak egy rövid ismerkedős látogatásra hozzánk. Természetesen Csikasz is velünk tartott, így valahogy többet esett szó a kutyákról, csikaszokról, farkasokról, mint a vadmacskákról... Megnéztük az Őrségi Népi Műemlékegyüttest is Szalafőn. Itt van néhány nagyon kedves törpekecskénk. Kutatóink se bírtak ellenállni a kéregető, hízelgő cuki jószágoknak, s szerintem pont a leginkább illatozó bakot sikerült néhány percig vakargatni... Már el is felejtettük ezt a kis közjátékot, közben jót sétáltunk a bölényes kilátóig meg vissza, Csikasz kedvére pockászott - most nem fogott... Aztán már az Őserdőnél jártunk, amikor Csikasz egyszer csak megszagolta a korábban kecskét simogató kezet, s ami ezután következett, azt videóra kellett volna venni...de az ámulattól és a nevetéstől persze akkor ez nem sikerült, de néhány fotó azért készült. Kis nádi farkasunk ugyanis olyan dörgölődést vágott le az osztrák kolléganő kezéhez, hogy többször felborította. Akármelyik macska megirigyelte volna...Előtört a "szagfelvétel-mánia". Ezen muris kaland után aztán másik "csodát" is mutattunk a kollégáknak, ugyanis pont olyan szerencsés időben érkeztek, amikor még pompásan kéklő békáinkat is meg tudtuk mutatni, de erről majd a következő bejegyzésben mesélünk...

A mostani bejegyzés nem véletlen készült el a mai napra, ugyanis mostantól április 19-e a "Sakálok Világnapja" - "World Jackal Day".  

 Fotó: Peter Gerngross, Gruber Ágnes

Ahogy egyre hosszabbodnak a napok, egyre jobban kitolódnak a kinti munkával töltött időszakok is, amelynek következtében még kevesebb idő jut leülni a gép elé, s "papírra vetni" kalandjainkat. Viszont sétáink alkalmával próbálok sokat videózni, így inkább ezekből osztok meg a kedves érdeklődőkkel többet... Íme egy-két friss:

De mesélni valóm is akad azért... A múlt nap reggel dolgozóba menet már majdnem beértünk Őriszentpéterre, amikor látom, hogy egyenruhás egyének ácsorognak az út szélén, s láthatólag megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy ezt a közelgő terepjárót most közelebbről is megszemlézik. Vagyis félreintettek. Azt láttam, hogy nem rendőrök, de még reggel volt, akkor a szem is kevésbé lát, s az agy meg pláne lassabban dolgozza fel az infót. Szóval azt gondoltam hirtelen, hogy a Vám- és Pénzügyőrség munkatársai. De nem is izgatott különösebben, nem szokott gond lenni, s igazából a hatósági autókat nem is nagyon szokták analizálni. Megálltam. Vártam, hogy kérnek valamiféle papírokat, de az egyenruhás kollégát a plató érdekelte. Szerencsére azon nem sok minden volt, talán még kakis szemetes sem (ez Csikasszal való utazásnál elég gyakran kerül a platóra), csak néhány villanypásztor karó, amit a gyepeken használunk kijelölésre. No meg persze a múltkor begyűjtött szerencsétlenül járt - elütött - vadmacska vére nagy foltban... Utóbbi nem tűnt fel, s a plató után a kabin felé irányult a szigorú tekintet, s már érkezett is a kérdés, hogy abban a ládában - boxban mi van, kutya? hazudni ugye nem szabad, kibúvó egy ilyen kérdésre nem volt, be kellett vallanom, hogy nádi farkas. A  pontosság kedvéért az aranysakál kifejezést láttam jobbnak használni, bár nem annyira szeretjük, de talán kisebb félreértésekre ad okot, mint a farkas...az veszélyesebben hangzik. Rögtön érkezett is a következő kérdés, hogy az meg minek. De nem lepett meg, gyorsan tudtam válaszolni, hogy nyomkeresést tanulunk vele. Úgy tűnik kielégítettem a kíváncsiságát, s utamra is engedett, miközben még hátrafordulva elújságolta kollégájának az érdekes információt. Ezt gyorsan megúsztuk - gondoltam - s mentünk dolgunkra. Aztán délben jön az erdész kolléganő, hogy keresnek engem a Katasztrófavédelemtől. Nézek rá csodálkozva, mire elmondta, hogy őt is megállították a céges terepjáróval (itt esett le, hogy a Katasztrófavédelem ellenőrizte az autókat, akik különös hangsúlyt fektetnek a dolgok biztonságos szállítására). Gondoltam, milyen véletlen szerencse, hogy Rozi, aki az ülés előtt a földön feküdt, kivételesen csendben, s így észrevétlen maradt, hiszen ez a utazási mód nem épp szabályos, mert vagy boxban, vagy bekötve kellene neki is utaznia...Visszatérve a kolléganőre, őt már úgy állították meg, hogy "Hol a sakál???". Szegény hirtelen azt se tudta, mi van és miért, mire rájött, hogy feltehetőleg összekeverték velem... Nem is mentem arra egész nap, ki tudja miért kezdtek "körözni" bennünket. 

Másik, előbbinél jóval izgalmasabb kalandunk az volt, hogy Csikasz elveszett. Vagy én vesztem el, vagyis a legpontosabb kifejezés, hogy elvesztettük egymást. A Kerca-patak rehabilitált ágát akartam végignézni, nincs-e olyan akadály, ami útját állná a víznek. Ez miatt helyenként a bozótosban bujkáltunk. Csikasz hol mellettem, hol kinn a réten követett. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem látom hol van. S mivel azt tanították, hogy ne nézegessek hátra, ne menjek utána, hát haladtam tovább a dolgomat végezve, közbe-közbe persze szólongatva a delikvenst. De mindhiába, nem került elő. Már közel egy órája mentem körbe-körbe, átbújtam még a legsűrűbb kökényesen is, hátha csak elakadt a póráz. De sehol semmi. Úszni még nem szeret, s mivel a Kerca régi ágába épp most engedtünk sok vizet, azt sejtettem, hogy a falu felé nem ment, de el sem tudtam képzelni hová tűnt. Pedig egy frankó csontot is találtam neki későbbre. A kabátomat már a keresés kezdetén ott hagytam, ahol utoljára láttam, gondolva, hogy ha előkerül, azzal ellesz egy darabig, s így ott megvár. Elkeseredésemben próbáltam telefon Érces ugatását vagy a falka vonyítását lejátszani, hátha a kíváncsiság előhozza. De semmi. Már fogalmaztam magamban az utolsó blogbejegyzést, hogyan is hagytam el Csikaszt, meg tervezgetni, hogyan fogom újra berendezni a lakást, amikor egyszer csak a kabát mellett előbujt a kökénybokrok alól. 

Március közepén abban a szerencsében részesültünk, hogy Csányi Vilmos "Miért a kutya a legjobb barátunk?" című előadását hallgathattuk meg élőben. Miközben a professzor a kutyákkal és emberek által felnevelt farkasokkal végzett nagyon érdekes kísérletekről mesélt én szorgosan jegyzeteltem, mit kellene nekünk is kipróbálni. Nádi farkasunk pedig békésen szunyókált a kocsiban, mit sem sejtve az "ellen készülő merényletről"...

Végül csak egy aprócska tárgyat szeretnék bemutatni, amelynek szintén Csikasz volt a modellje, s egy rendkívül ügyes barátunk készítette.

Erdei és egyéb származású társaival pedig itt lehet még ismerkedni: Vándormadár Műhely

Bizony-bizony a tavasz beköszöntével nem csak a méhek, denevérek, madarak és Csikasz lelke kezdett élénkebben pezsegni, hanem a teendők terén is nagy lett a sürgés-forgás. Többek között meg is szaporodott a birka állományunk két fekete báránnyal. 

A gólyák érkezése előtt meg kellett igazítani néhány gólyafészket a villanyoszlopokon és kéményeken. Az utóbbi 1 hónapban 12 helyszínen sikerült megújítani, megjavítani a fészkeket, így új, biztonságos fészekalap várja a lassacskán hazatérő vándorokat. 

A fecskék érkezése is hamarosan várható, így az ő fészkelésük biztonságát is ideje volt ellenőriznünk. Előfordul, hogy az épületek felújítása, különösen a külső szigetelés vagy festési munkák során a fészkek helye is érintetté válik. Ilyen esetekben, a megfelelő természetvédelmi hatósági engedélyek birtokában, a költési időn kívül van lehetőség a régi fészkek eltávolítására. S aztán, ha a munka elkészül, visszakerülhetnek a komfortos új műfészkek, vagy kezdemények, amelyek a visszatérő fecskéknek biztosítják a költési lehetőséget. Persze, ha valaki szeretné, ha nyári napjait fecskék csivitelése tenné kellemesebbé és rovarmentesebbé, akkor szintén érdemes kihelyezni műfészkeket, hátha ez megtelepedésre biztatja e kedves és rendkívül hasznos, s sajnos egyre veszélyeztetettebb madarakat.

Mivel épp a Nemzetközi Nőnapon autóztunk el a megye túlsó végébe a mesterséges fecskefészkek kihelyezését ellenőrizni, úgy gondoltam, ez kiváló alkalom, hogy egy gyönyörű, Rába menti ártéri erdőt is meglátogassunk. Itt együtt virágzik a hóvirág, a tavaszi tőzike és a nyugati csillagvirág is. És, ha már ezen a vidéken jártunk, a zsennyei Ezeréves Tölgynél is meg kellett állnunk. Csikaszt ugyan nem villanyozta fel különösebben az előtte álló sok-sok évnyi történelem, bár a szagokból lehet, hogy valamit azért magába szívott... Nekem mindenképp fantasztikus élmény, bármennyiszer is látom, eme öreg óriást, aki annyi-annyi éve bírja itt az idők viharát... 

Idén nagyon kitartóan nyílnak a tavaszi tőzikék, szinte már bódító illattal elárasztva az erdőket. Egy szombaton voltunk ismét "őrizni" a fehér szőnyeggel borított ártéri erdő békéjét. Most csak Csikasz tartott velem, mert sok látogatóra és kutyáikra számítottam, s akkor bizony könnyebb, ha csak a kis sárkányra kell figyelnem. Végül nem is voltak sokan, kutya pedig alig, s akik voltak azok is nagyon szabályosan pórázon közlekedtek. Így egész békésen telt a napunk. Csikasz is egészen szépen sétál már pórázon, nem vontat maga után. S ugyan egy bojtos sálat megpróbált megszerezni egy kedves érdeklődő hölgytől, aki hanyagul átvetve táskáján hordozta e csábító ruhadarabot, de különösebb károkozás nélkül, épségben vissza tudtuk azt szolgáltatni...nagyobb zűrök nélkül telt a nap, amit az első fél óra után nem jósoltam volna meg. A reggeli indulás is kisebb hisztikkel kezdődött. Zergét, a magyar agarat meglátva pedig hatalmas morgássá, "dühöngéssé" változott, így aztán az egykori játszópajtás most otthon maradt, mert a gépjárműbe beültetését nem akartuk kockáztatni. Csikasz így is túlságosan felizgatta magát, aminek néhány száz méter megtétele után eléggé szagos jelét is adta. Hatalmas szélorkán közepette ki kellett szállni mindenkinek - a kocsiban ugyanis elviselhetetlen szag lett. Megküzdve az elemekkel (nem könnyű egy szélben lobogó szatyorba a használt törlőkendőkkel beletalálni miközben az ember kezét még egy nádi farkas is rángatja a póráz másik végéről...Szerencsére végül minden a helyére került. Így indult a nap... De a csodás tavaszi erdő, az egyre több színben pompázó nyíló virágok, s a szélvédett helyeken kellemesen melengető napsütés és a szokatlanul csendes víztükörrel tova suhanó Rába-folyó kárpótoltak bennünket a reggeli nehézségekért.

Hétköznapokon folytattuk a virágok felmérését is. S ugyan most a hóvirág állományainak felmérése a feladat, mi mindenütt csak tavaszi tőzikét, farkasboroszlánt, s egy csodás nyugati csillagvirág "mezőt" is találtunk a Kerka-patak partján. Sajnos a virágok számolgatása kevéssé köti le Csikasz figyelmét, így míg én ezzel bíbelődöm, ő keres magának saját elfoglaltságot. Ha szerencsém van, akkor csak egy régi őz vagy szarvas lábszárcsontot kotor elő az avar alól, ha nincs szerencsém, akkor egy egész róka múmiával tér vissza a bozótba indított zsákmányszerző portyáról...Valamiért szereti a rókákat...vagy csak ez van terítéken... Mindenesetre rájöttem, hogy akkor szabadulok leggyorsabban a nem kívánt zsákmánytól, ha mit sem törődve az egésszel tovább állok, mutatva, hogy számomra ez teljesen értéktelen...(ami mondjuk igaz is, sőt...) 

Hétvégente, ha nem megyünk a munka kapcsán terepre, akkor csak a szomszédos rétre, szántóra szoktunk kiugrani egy órácskára sétálni...vagy ásni. Az újabb hobbijuk, hogy pockásznak, de már intenzív ásással egybekötve. Ez számomra pihentetőbb, mint loholni velük hegyen-völgyön, nekik meg kellően fárasztó és izgalmas. Miután beleuntak a kaparásba, ugyan nekem kell visszatemetnem a gödröket, különben lassan tankcsapdaként a traktor is elvész a lyukakban... de ennyit szívesen megteszek egy kis pihenésért cserébe.

https://youtube.com/shorts/OR_Ydv8l6lg

 Fotók: Tannerné Barki Márta, Darázsi Zsolt, Gruber Ágnes

Gyermekkoromban mindig azt gondoltam, hogy a felnőttek sokat túloznak az idő múlásának gyorsaságáról. Egy év az egy év, 365  nap rengeteg idő. Sok-sok hétfő, sok házi feladat, sok röpdolgozat, felelés és témazárók. Hétvégék, szünetek, táborok, kirándulások és rengeteg kaland. Hogyan is telne el gyorsan egy év...aztán sokszor 365 nap múlt el és lám, igazuk volt. Épp "hazaértünk" a tőzikés erdőből, s már megint menni kell "őrizni". Csak közben az évszám, amit a kocsi menetlevelére írok eggyel több lett... Tavaly is pont ilyenkor került rám sor, hogy a fehérbe öltözött ártéri erdő nyugalmára vigyázhassak. Természetesen akkor is és most is velem tartott a Falka.

Most ugyan egy kissé szokatlanabb taggal bővült az őrzők csapata. Tekintve ama szomorú tényt, hogy Rozi és Csikasz most nem férnek meg egy légtérben, és ez az egész erdőt felölelően is igaz, különféle variációkban sétáltunk gondosan és igazságosan beosztva a kint töltött órákat. 

A csodásan nyíló tavaszi tőzike szőnyegben ugyan leginkább csak én gyönyörködtem, a négylábúak figyelmét maximálisan lekötötte a többi négylábú "üzeneteinek" olvasgatása. Bár nagyon örvendetes, hogy egyre többen választják hétvégi szabadidős programjaik közé a természetben való kirándulást, az erdők, mezők csodás világának megismerését, de sajnálatos, hogy a természetjáró kultúra még sok esetben javításra szorul. Ebben voltunk mi az erdőlátogatók segítségére. Kollégáim nagyon ügyesen megoldották, hogy kis nyomolvasó érzékkel is kiválóan lehessen a tanösvény útvonalát követni, hiszen a földön heverő, rendkívül fontos erdőalkotó holtfa-rönköket megfelelő irányba helyezve, már csak kevesen botlottak át a virágokkal borított területre. Rozi mindenkit jó mudihoz méltón, hevesen és hangosan megugat, kellő nyomatékot biztosítva minden kérésemnek. Közösen sikeresen tereltünk mindenkit a helyes ösvényre mind a kijelölt útvonal, mind a helyes kutyasétáltatási módot tekintve. Ez ugyanis azon helyszínek közé tartozik, ahol nem csak azért illendő a házi kedvenceket pórázon vezetni, mert ezt jogszabály írja elő, hanem azért is, hogy sok-sok virág ne kerüljön a tappancsok alá, ne törjék le őket le az önfeledten száguldó kutyák s az ásásban jeleskedő négylábúak se itt hódoljanak e kedvtelésüknek. A taposás nem csak azért okoz problémát, mert a virág letörik és nem tud termést hozni, vagyis abban az évben ivarosan szaporodni (s a mag révén kicsit messzebbre is jutni a szülő növény termőhelyétől), hanem ezen az ártéri vizenyős talajon ez nagy tömörödöttséget okoz. Jól megfigyelhető, hogy ahol az emberi vagy járművek általi közlekedés miatt így lenyomódott a föld, ott nem képesek már ezek a növények megjelenni, kipusztulnak. Szerencsére a védett virágok gyűjtésével nem találkoztunk, s elhagyott szemét is csak néhány szökött papír-zsebkendő formájában hevert a földön. 

Csikasz is egészen kezelhetően közlekedett rövid póráza túlsó végén. Bár amikor elsőként meglátott két dalmatát elkezdett sárkány képében járkálni, de szerencsémre hamar lehiggadt, s visszaváltozott jól nevelt nádi farkassá. A sok-sok szag, amit maguk mögött hagytak a kirándulók, lekötötték figyelmét, s bíztam benne, hogy le is fárasztják annyira, hogy éjszaka aludjunk.

Ma aztán megnéztük a saját tőzikéinket is, vagyis a Kerca-patak menti ligeterdőben tettünk egy kisebb sétát. Útközben a réten járva átrepült felettünk a rétisas pár hím tagja, de tudomást sem vett Csikaszról. Ezúttal megúszta, de mondtam a kis gézengúznak, ha nem hagy aludni, legközelebb odaadom a sasoknak... 

Ha valaki azt hinné hogy a napjainkat virágos erdőkben sétálgatással töltjük, csak részben tévedne. Idén ugyanis meg kell számlálnunk a tavaszi geofitonokat, vagyis a védett tavaszi tőzikéket, hóvirágokat, csillagvirágokat s lelőhelyeik pontos koordinátáit rögzíteni. Mindezt pedig azért, hogy ha termőhelyeiken fakivágást, faanyag kiszállítást, közlekedést tervezne valaki, akkor tudjuk, hogy védelmük érdekében ezeket a munkákat arra az időszakra kell ütemezni, amikor hagymáik nyugalmi időszakban a legmélyebben pihennek.

S hogy ne mindig csak terveket szövögessünk és a nyomozásról meséljek, az elmúlt héten végre újra eljutottunk egy kutyakiképzőhöz, aki rengeteg tanáccsal látott el Rozi és Csikasz képzésével kapcsolatban. Azóta Rozival elkezdtük a nyomkövetés alapjait gyakorolni, amennyire a munka engedi, akár napi rendszerességgel. 

A tavalyi év utolsó napjaiban megérkezett a kennelsor is, amely három egybenyitható résszel hivatott Csikasz sakáltanyájává válni. Mindenkinek csak ajánlani tudom a lengyel Konstal céget, akik a legolcsóbb árajánlatot adva, egyéni kívánságainkat szuperül beépítve nagyon rövid idő alatt leszállították és felépítették. S most ránk vár a berendezés. Itt nem csak a kutyaól, fekhely, hanem rendkívül változatos játékok és mászókák, lépcsők és alagutak kellenek, hogy egy nádi farkas szórakoztatását némileg biztosítsák. Ha valakinek jó ötlete van, Csikasz nevében örömmel fogadjuk! 

https://youtube.com/shorts/oxZ3qhhxLCY

Fotók: Gruber Ágnes