A világ körül - egyelőre kicsit túlzónak tűnik a cím, de ki tudja, mit hoz még az élet...de nekivágtunk Európa meghódításának. Ausztria és Erdély után most Bajorország következett. Korábbi külhoni kalandjainkról is részletesen be fogok számolni, de most, aktualitásánál fogva a legutóbbi utazást mesélem el.

Igazából tudományos cikket kellene írnom a vadmacskákról, s részben ez miatt is nem jelentkeztem hosszú időn keresztül. Ma azonban szabadságoltam magam ezen kötelezettség alól, s úgy döntöttem legfrissebb kalandjainkat megosztom az érdeklődőkkel.

Egy évvel ezelőtt már részt vettem az európai vadmacskával foglalkozó szakembereket összefogó csoport találkozóján, amit akkor online tartottak. Akkor határozták el, hogy az idei munka-értekezlet a Nationalpark Bayerischer Wald - vagyis a Bajor-erdő Nemzeti Park területén és szervezésében lesz. Így aztán már jó előre készültünk mi is erre a kirándulásra. Próbáltam mindenfelé és mindenkitől érdeklődni, hogy vajon mik a helyi ottani szabályok, lehet-e és milyen feltételekkel egy nádi farkas társaságában beutazni az országba. A készülődés "örömére" leejtettem a telefonom, amelynek kijelzője legyező alakban szilánkosra törött - pedig por, víz és ütésálló lenne... Szóval kicsit nehézkes volt a rajta megjelenő információ elolvasása, elhatároztuk hát, hogy a hosszú út előtt megpróbáljuk kicseréltetni. Az egyetlen szervizben, amit Budapesten találtunk, vállalták, s bár rendkívül lelkesen ígérték, hogy elkészül, megkapjuk, természetesen több szerencsétlen tényező közrejátszásával végül nem kaptam vissza. Így kénytelen voltam egy selejtes, még telefonálásra is alig alkalmas telefonnal elindulni. Természetesen nem úgy alakultak a felkészülési tevékenységek se, ahogy  terveztem, például vasárnap este 9-kor végeztünk a birkák beoltásával. De végül hétfőn délelőtt elérkezett az idő, hogy a kis Falka minden tagját beszállítsam az autóba és elinduljunk a nagy kalandra.

Mi a helyzet a vadmacskával?
Több mint 50 szakértő találkozik Európa minden tájáról a Bajor-erdei Nemzeti Parkban

Az első mindjárt a telefon volt, amin rosszul indult el a navigáció és az útvonal bemondása helyett csak idegesítő csilingelést produkált, így hamar kilőttük ezt a "segítséget". Természetesen még idehaza megvettük az autópálya matricát, s nagy vagányan, majd kitalálunk mi így is, nekilódultunk Ausztriának. Végül is azt tudtuk, hogy ÉNy-ra tartunk, egy idő után a D betű is feltűnt a táblákon, így azt követtük. Csikasszal reggel egy órát sétáltunk, így szépen pihent a boxban, csakúgy, mint a két mudi. Jöttek sorra az alagutak, egyik hosszabb, mint a másik, és köztük gyönyörködhettünk a hegyekben. Ketten mentünk egy kolléganővel, így kellemesen beszélgettünk, s ő segített a navigálásban, de az útvonaltervező nála sem működött. Így aztán viszonylag váratlanul találtuk magunkat holmi fizetős kapuk előtt, de volt egy zöld sáv, amin a már előre fizetett autósok akadály nélkül haladhattak tova. Én, mint egy érvényes autópálya matrica boldog tulajdonosa vígan haladtam tova eme lehetőségen, s mivel zöld lámpák sora fogadott, nem is aggódtunk. A második hasonló rendszernél azonban pirosan villant a rendszámunk a kijelzőn, így az utolsó pillanatban még éles fordulattal, de a sorompók felé tudtunk kanyarodni, ahol egy kedves nénit választva megtudtam, hogy mit sem ér a matrica itt, csak egy extra jegy megváltásával haladhatunk tovább...Ekkor elgondolkodtunk, hogy vajon mi lehetett a helyzet az előző kapunál, de mivel átjutottunk, gondoltuk, már mindegy, vissza nem megyünk. Nem is kellett, utolértek... Gondoltam még sötétedés előtt megállunk egy pihenőnél, hogy Csikasz és Érces elvégezhessék dolgaikat, s találtam is egy kicsi zöld felülettel rendelkező parkolót, így lehajtottunk a pályáról. Épp sikeresen túlestünk a feladaton Csikasz részéről - ő a legkritikusabb ebben a témában, mert ha kell, a boxban is megoldja, de az senkinek sem kellemes, különösen az autópályán... Szóval épp megnyugodtam, amikor egy autópálya felügyeletes autó érkezett a pihenőbe gyanúsan nézegetve... Ekkor Csikasz miatt kezdtem aggódni, mondom kiszúrják, hogy nem kutya...erre jönnek, hogy az én autóm-e? Nem tudom, hogy ismertek fel, ennyire látszana... No lényeg, hogy menni kellett, s egy kis türelmet kértem, hogy visszategyem a jármű a jószágokat. Épp Csikaszt gyömöszöltem vissza a boxba, amikor megszólal mögöttem valaki: "Aranysakál? Eddig még csak kiterítve láttam, szép!" Ledöbbentem rendesen, hisz egészen majdnem Passauig kellett jönni, hogy végre valaki ne rókának nézze, s ráadásul magyar...De nem volt időm merengeni eme élményen, mert a kedves autópályás úriemberek egy krimibe illő fotót mutogattak, amint áthaladok a zöld sávon, s kérdezték, hogy elismerem-e, én voltam. Nem túl előnyös fotó készült rólam, de a rendszám stimmelt, hova tagadjam. Életem legdrágább fotója lett, 120 Euróba került, hiába mentegetőztem és a képet még meg se kaptam... Pedig már csak alig 10 km-re voltunk a német határtól, ha nem állunk meg, simán meglépünk előlük. Mondjuk akkor még drágább lett volna az itthoni postával megkapván. Ezt követően igyekeztünk gyorsan tovább is állni, mielőtt még valamiért "elfognak" bennünket. Oly gyorsra sikerült a távozás, hogy a történet elején a hátsó kerékhez nagy sietve csak lehajított kis zacsit, amely Csikasz produktumát tartalmazta, lazán ott felejtettem, s ahogy magamat ismerem, még át is hajtottam rajta...Így rendesen nyomot hagytunk abban a pihenőben. De mivel autópályán haladtunk, ráadásul már csak a határátkelő volt előttünk, nem volt esélyünk visszamenni...

Száguldottunk hát tovább úti célunk felé..Az előzmények nyomán azonban már nem voltunk túl nyugodtak, mikor a német autópályára érve nem tudtuk kideríteni, hogy most mi is a matricával a helyzet. Aztán ismét sorompó, ellenőrzés. Tudtam, hogy minket ki fognak venni a sorból, már előre készültem a mudik harsány reklamációjára, hogy hogyan merészelik, s ennek nyomán a biztos átvizsgálásra, magyarázkodásra, kik is vagyunk... Átsuhant a gondolat, hogy legalább a matricát megkérdezzük, de a lendület tovább is vitte eme ötletet, mert a gépfegyveres rendőr nagyon csúnyán nézett, s mivel a kedvesebb hölgy társa meggondolta magát és mégis tova engedett, rájöttem, hogy nem ez a megfelelő alkalom az informálódásra. Haladtunk hát tovább, láttuk a Dunát és Passau gyönyörű városát majd észak felé vettük az irányt. Két kérdést ismételgettem, vajon itt mennyivel lehet menni, és kell-e matrica. Végül megérkeztünk a konferencia helyszínére, ahol csodás környezet, szuper ösvények és rengeteg fantasztikus látnivaló fogadott bennünket. Mivel rendes telefonom nem volt, így csak néhány vacak fotót készítettem, de itt akad néhány: Natiponalparkzentrum Lusen. Az egész Falka nagyon élvezte a sétákat. Voltak olyan konferencia résztvevők, akikkel már első este összefutottunk, megjegyezték, hogy "Nahát, aranysakál pórázon?" Majd továbbmentek. Aztán másnap világosban csodálkoztak igazán rá, hogy "Tényleg valódi?" Olyannyira az volt, hogy a úriember ujjait, miután lelkesen és csalogatóan lóbálta Csikasz orra előtt, az kicsit be is kapta...nem harapta meg, de tudatta, hogy ő teljesen valódi. Nem reklámoztuk ottlétét, de azért terjedt a pletyka, s néhányan időnként megcsodálták. Népszerűsége továbbra is töretlen. Szerencsére nagyon ügyesen viselkedett, mindenkit levett a lábáról - no nem szó szerint, bár arra is képes - s bemutatta, milyen kis hízelgős tud lenni. A sok izgalmas sétának köszönhetően nagyon jól viselte a Falka a négy napos utazást. Egy-két izgalmas helyzet azért akadt. A parkban egyszer egy német vizsla rohangált szabadon, látható gazda nélkül, gondolom a korábbi szagnyomunkat követve (mi még csak épp kiszálltunk a kocsiból). De nem vett észre, s így másfelé indulva nem is találkoztunk vele. Egyik hajnali séta alkalmával két legelővel távolabb szerintem farkast láttam. A sziluett és a mozgás legalább is olyan volt. Aggódtam ezért, hogy esetleg mégis kutya, s ezért inkább csak a kocsi közelében maradtunk. Mert a farkas nem, de a kutya nagy eséllyel megtámadott volna bennünket, ha a közelben lakik, s észrevesz.

Utolsó nap a kirándulásra szabadságoltam magam pár órára a Falkától és fantasztikusat túráztunk a nemzeti park egyik legmagasabb csúcsára, s még a cseh Sumava Nemzeti Park területén is jártunk. Eleinte még bántott kicsit, hogy nem vittem magammal Csikaszt és Ércest, de a helyszínt, környezetet látva jól döntöttem, tuti kitiltottak volna minket onnét örökre, mert a tőzegmohás, áfonyával szegélyezett kis ösvényen Csikasz örült rohangálása elég nagy kalamajkát okozott volna, s a siketfajd kíméleti területen se sok előnnyel járt volna a jelenléte, így ők a kocsiban és pedig a túrát és tájat élvezve aktívan pihentem. 

Elérkezett a búcsú, de ha minden jól megy, nem örökre, mert sok látni és tapasztalni való akad még számunkra, így ha tehetjük, visszatérünk.

Fantasztikus szállásunk is volt, mindenkinek csak ajánlom, ha ezt az amúgy innét pont akkora távolságra lévő nemzeti parkot, mint a Hortobágy, meg szeretné nézni: Gästehaus Schreiner. Szívesen maradtunk volna még, de az itthon maradott jószágoknak ennyi fért bele, így egy kiadós séta után útnak indultunk hazafelé. Fizettünk útdíjat minden kapunál, de meg se álltunk hazáig, nehogy megint "elfogjanak" bennünket. 

Fotók: Pósa Patrícia, Gruber Ágnes