Kezdjünk ahogy illik, egy reggeli köszöntéssel: 

https://youtube.com/shorts/DTSHXLqhkwg

Ha tél, akkor hó. Vagy legalább is emlékeinkben így él. Sajnos azonban az utóbbi évek nem igazán ajándékoztak meg bennünket ezzel a hófehér puha lepellel. Itt a nyugati határszélen, ahol csak dombocskák között éldegélünk biza az idei évben sem volt szinte egy napnál tovább összefüggő hótakaró. Pedig a hó nagyon sok előnnyel jár, még akkor is, ha csak a munka részét nézzük, s nem a szórakoztató oldalát. Itt kell megjegyeznem, hogy a falkában Érces a hómániás, s ha csak két tenyérnyi felületen is talál havat, abban neki meg kell hemperegni. Mondjuk ez sokkal pozitívabb, mint a másik kettő kakamániája... De mostanság szegénynek be kell érnie a jeges fűvel...

Visszatérve a hóra és a munkára, a hó sok mindent gondosan eltakar, de sok mindent pont láthatóvá is tesz. A havas tájon ugyanis még a legügyesebb rejtőzködők sem tudnak nyomtalanul áthaladni, lábnyomaik sok mindent elárulnak róluk. Épp ezért a havas időszakok a farkasok és hiúzok lakta vidékeken nagyon fontosak. Ekkor lehet feltérképezni igazán, hányan, merre járnak. Milyen korúak, milyen az egészségi állapotuk és még sok egyéb titokra fény derül ilyenkor. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai is igyekeznek kihasználni az adódó lehetőségeket: Hó lepte a farkasok nyomát a Bükkben, így titok maradt, mekkora a létszámuk - persze olykor az időjárás ismét közbeszól. Másfél éve nekünk is szerencsénk volt részt venni egy konferencián, amelyet a WWF szervezett a Haszonállattartás és nagyragadozók címmel.

Valamint ott lehettünk egy gyakorlatiasabb műhelytalálkozón is, amelyet a bükki kollégák hívtak össze, s már igazi terepi nyomkövetésbe is beleszagolhattunk. Értem ezt szó szerint is, mert természetesen itt is, mint mindenütt, a mudik is velem voltak. S biza nagyon ügyesen követték az ősök nyomait, illetve ügyesen bejeleztek egy vizelettel megjelölt bokrot is, ahonnét mintát is tudtunk gyűjteni. Fantasztikus és meghatározó élmény volt számomra, mert megerősödött bennem az elhatározás, hogy ez egy kiváló feladat a nemzeti parki kutyáknak, s természetesen még akár a nádi farkasoknak is... Nem csak én gondolom így, már a gyakorlat is mutatja, hogy sikeresen kutatják fel a Magyar Madártani Egyesület kutyás kereső egységének kutyái is a nagyragadozók nyomait, vagy épp a Kiskunságban a rákosi viperákat.

De ha a hóban olyan jól olvashatóak a nyomok, akkor miért kellenek a kutyák, kérdezhetjük. Igen ám, itt jön a sokat emlegetett felmelegedés, klímaváltozás, vagyis a szomorú tény, hogy egyre kevesebb a havas napok száma. Vagyis itt nálunk, ahol a kisebb ragadozókat, mint például a vadmacska, szeretnénk nyomon követni, a hó szinte nulla. Maradnak hát a szimatoló egységek, vagy a sár. A sárban is felfedezhetünk nyomokat, különösen jók ebben a vízparti iszapos felszínek, vagy akár egy földút, ahol különösen jó megfigyelőhelyek a kereszteződések. A folyók, patakok mentén a parton végigsétálva a vízből kijövő és bemenő lábnyomokból megbecsülhető az adott szakaszon élő hódok, vagy épp vidrák száma.

Gyermekkorom óta nagyon vonzott a nyomozás. Az apró jelekből, nyomokból megtudni, kitalálni azt, hogy mi is történhetett. Nagyon kedves osztrák mentoromtól kaptam egy nagyon jó határozót, ami nem csak a lábnyomok, hanem egyéb árulkodó jelek meghatározásában is szuper segítség. Legfeltűnőbbek és talán legnépszerűbbek is a madártollak, de szembetűnőek még a csontok vagy akár a köpetek is, nehezebb téma már a szőr vagy az ürülék. Akit érdekelnek ezek az erdei titkok, manapság már bőven találni hasonló műveket magyarul is, így bátran indulhatunk egy kis erdei kalandra. Bár most  így végignézve az irodám polcain, egy részt az Amatőr Természetbúvár sorozatból gond nélkül lelehetne forgatni itt is, annyi minden "kacatot" gyűjtöttem már össze az évek során bemutatási, szemléltetési céllal, vagy igazolásaként egy-egy ritkább faj jelenlétének.

Vannak nagyon feltűnő és egyértelmű jelek, amelyek egy adott faj jelenlétére, tevékenységére mutatnak rá, de vannak olyanok is, amelyek az avarban, emberi szem elől elrejtve lapulnak. Itt kapnak szerepet a korábban emlegetett négylábúak, akik kiváló szaglásuknak köszönhetően előkerítenek szinte bármit. Rozikával többször találtunk már bagolyköpetet, állati tetemeket, tollakat, illetve mindenféle ürüléket. S ha elég gyors voltam, akkor még meg is tudtam nézni, mielőtt megpróbálta volna megenni, vagy magára kenni.

Csikasz egyelőre hobbista, vagyis válogatás nélkül, saját kedvtelésből gyűjt mindent is, főleg az ürüléket. Tegnap is ahányszor visszanéztem, hogy már megint miért jön olyan nehezen az a póráz, valamilyen jószág végtermékével a szájában "vigyorgott" vissza rám. Megértem lerakatni vele a "kincset". Bezzeg, majd ha ez lesz a feladat, tuti nem lesz ilyen lelkes. Szóval lépegetünk ezen a közös úton, tanulunk, gondolkodunk, informálódunk, hogy egyszer majd Csikasz és a mudik segítségével mi is hatékonyabban kutassuk fel rejtőzködő ritkaságaink hollétét.

Végül következzen egy kis helyzet, illetve állapotjelentés a kalandos mindennapjainkról. Szorgalmasan járjuk az erdőt, hogy a titkairól minél többet megtudjunk. Lessük a fák koronáját, s ha közben el nem ejt Csikasz a lábamat körbetekerve a pórázzal, vagy Érces keresztülrángatva valami fatörzsön, mielőtt átléphettem volna, akkor pásztázzuk az avart is a többi nyomjel után kutatva. Én szemmel, a négylábúak pedig orral...illetve én is, ha elbotlom... De be kell valljam, nem csak a munkaszorgalom hajt ki minket az erdőbe, hanem az élni akarás is. Ugyanis, ha Csikasz nem mozog eleget szabadon a vadonban, akkor fel-alá járkálva tölti az éjszakát, s ezáltal én sem alszom egy percet sem... Most érett felnőtté a kisasszony, s ez azért okoz némi nyugtalanságot az életünkben...de kitartunk, s hamarosan újra jelentkezünk a tavaszba nyíló erdőkből...