Túl vagyunk a novemberen...Nehéz hónap...bekuckózós, ködös-borongós, de közben nagyon is munkával teli...
Csikasz is, mint a legtöbb fiatal, az ősz beköszöntével megkezdte tanulmányait. Végre megkapta nádi farkasunk az összes kölyök korban ajánlatos oltását, így beiratkoztunk a kutyaiskolába, ahol a zalaegerszegi Göcsej Kutya Klub (https://www.facebook.com/gocsejkk) oktatói és diákjai már sok szeretettel vártak bennünket. Az alapokkal kezdtünk, így az ovis csoporthoz csatlakoztunk.
Az első oktatási nap előtt ismerkedni mentünk. Ekkor még kicsit tartózkodva, a mudikkal megerősítve szemlélte Csikasz az új környezetet, sok új, ismeretlen kutyát. Aztán másnap, az első igazi foglakozáson már egyedül lépett porondra nebulónk. Kezdetben azért a félénkség volt az uralkodó, de fél óra alatt lassan oldódott, próbált játszani, ismerkedni a többi kölyökkel.
Még némi kommunikációs nehézség - "jelnyelvi félreértés" - adódott, de azért egy kis fogócskába már sikerült becsatlakozni. Ezer felé szóródó figyelmét, ugyan az ízletes, illatos virslidarabkák hatékony segítségével, de még némi feladat végrehajtásra is össze tudtam szedni.
Nem is tudom, melyikünk fáradt el jobban, de Csikasz aznap már egész nyugis volt otthon.
A második alkalomtól kezdve már pontosan tudja, hova érkeztünk, s amikor kiszállítom a kocsiból, megérek kapaszkodni a póráz végébe, úgy vontat befelé a pályára.
Imád suliba járni. Túl sok trükköt még nem tudunk, de azt szorgalmasan gyakoroljuk.
Nem csak ő tanul, hanem számomra is új kihívás és nem kis feladat, az ingergazdag környezetben összeszednem a figyelmét, koncentrációját és rávennem, hogy ezt-azt, kisebb feladatokat végrehajtson.
De nem csak a suliban, a mindennapjaink során is rengeteg dolgot tanulok tőle, a vele való foglalkozás, bajlódás, közös élet során. Az első a türelem. Az kell. Az nagyon sok kell. Makacs, rettenetesen makacs, de ha elég kitartóan türelmes vagyok, akkor azért (a legtöbb esetben) megteszi, amit kérek, csak tudnom kell kivárni, hinnem kell, hogy megtörténik. 
A második fontos dolog a hit - benne. Amikor az erdőn sétálunk elengedem. Megtanultam elengedni, mert hiszek benne, hogy elég erős a falkánkhoz való tartozás ösztöne, s visszajön. Ha pórázon vezetem, akkor a makacs énje csak a másik irányba hajlandó menni, mint amit én terveztem, így a séta egy vonszolássá válik, miközben horgolást megszégyenítő hurkokat gyártunk magunk és az erdőben szép számmal ácsorgó fák köré. Ha elengedem, akkor azonban szépen jön velünk.
Korábban is igyekeztem odafigyelni a következetességre - hiszen mudijaim vannak, már tőlük is sokat lehet tanulni ennek szükségességéről. Csikasz esetében azonban erre különösen ügyelni kell. A kitartó, következetes munka meghozza azért az eredményét. Mikor kicsi volt, s az első hámját kezdtük hordani, és ugye azt minden séta előtt fel kellett venni, aztán a végén le, elkezdett hisztizni miatta. Morgás, fészkolódás kísért minden "öltözködést". De ez volt, kellett, csináltuk. Szép lassan, nagyon lassan, de elhagyta a hisztit. Az első alkalommal, amikor sikerült kellően szagos és híg állapotú termékkel összekennie magát, elég nagy vitánk kerekedett abból, hogy én letörölgettem őt. Most már szinte csak némi morgás kíséri - csak elvből tiltakozik, mert valójában tolja oda a fejét, vállát, hogy dörgöljem... A hámot is készségesen veszi fel. A levétel még gyakran hisztis, de ez szerintem csak annak szól, hogy vége az önfeledt rohangálásnak és be kell menni a boxba.
Így aztán mindketten, vagyis inkább az egész falka - mert azért a mudikat se hagyjuk ki a jóból - szóval tanulunk egymástól, egymásról, magunkról és a világról.
Nem is csak itthon tanultunk az elmúlt hónapokban, hanem kicsit világot is láttunk, de erről majd a következő bejegyzésben mesélek...
Fotók: Tompa László
